Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen mindnyájan együtt voltak. Egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol ültek. Majd lángnyelvek jelentek meg nekik szétoszolva, és leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket. Ez idő tájt vallásos férfiak tartózkodtak Jeruzsálemben, az ég alatt minden népből. Amikor ez a zúgás támadt, nagy tömeg verődött össze. Nagy volt a megdöbbenés, mert mindenki a saját nyelvén hallotta, amint beszéltek. Nagy meglepetésükben csodálkozva kérdezgették: „Hát nem mind galileaiak, akik ott beszélnek? Hogyan hallja hát őket mindegyikünk a saját anyanyelvén? 9Mi pártusok, médek, elamiták és Mezopotámiának, Júdeának, Kappadóciának, Pontusznak, Ázsiának, Frígiának, Pamfíliának, Egyiptomnak és Líbia Cirene körüli részének lakói, a Rómából való zarándokok, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit.”

A fenti események közben a tanítványok mindannyian együtt, egy helyen tartózkodtak. Ha elképzeljük ezt a helyet, lehet akár egy fizikai tér is, például egy szoba vagy egy ház. Másrészt „egy helyen lenni” hasonló lelkiállapotot is jelenthet, utalhat arra, hogy hasonló gondolatok vagy érzések töltötték be őket: akár úgy is képzelhetjük, hogy a tanítványokban ugyanaz a szeretet lángolt Isten iránt, mindannyiuknak ugyanúgy hiányzott Jézus, vagy ugyanazt a bizonytalanságot élték át a jövővel kapcsolatban...jóllehet fizikailag nem egy helyen tartózkodtak! A helyek - legyenek bár fizikai terek, mint egy szoba, vagy elvont, szimbolikus helyek, akár egy gondolkodásmód vagy érzés - egységbe kapcsolnak minket és a valahova tartozás, önazonosság érzését teremtik meg bennünk.

A fizikai vagy szimbolikus terek azonban el is zárhatnak minket azoktól az emberektől vagy dolgoktól, akik a saját, világról alkotott tapasztalataink alapján mások, furcsák vagy exotikusak. Talán nem akarunk a saját terünkből kilépni. A számunkra életet adó hely ily módon az ellentettjévé is válhat: „süketszobává”, vagy kitüntetett személyek „klubjává". Nem élhetjük le az egész életünket egy helyen úgy, hogy közben növekedni tudunk, másokat és Istent szolgáljuk. Isten, aki túlmutat mindezeken a tereken, arra hív bennünket, hogy lépjünk ki: a Szentlélek eljövetelekor betöltötte a helyet, ahol a tanítványok voltak, képessé téve őket arra, hogy kilépjenek onnan, ahol együtt voltak és másokkal együtt legyenek anélkül, hogy elveszítenék a saját közösségüket. Olyan, mintha egy hintára ültek volna, amely kilendül, majd visszatér az eredeti helyére. Az állandó ide-oda lendülés segít megtalálni az egyensúlyt a saját önazonosságunk elmélyítése és a másokkal való, életet adó együttlét között.

A tanítványok ezután sok nyelven kezdtek beszélni. Idegen nyelven beszélni nem pusztán azt jelenti, hogy helyes szavakat és nyelvtant használunk. Kifejezzük vele azt is, ahogyan a világot látjuk és ahogyan a saját történetünk alakít bennünket. A nyelvnek mindig vannak nehezen lefordítható, sőt, akár lefordíthatatlan elemei is, ugyanis nem elég csupán hallani és elolvasni a szavakat. Van valami több a szövegkörnyezetben, amelyet meg kell értenünk, néha személyes tapasztalat is szükséges hozzá. Amennyiben a szavaknak pusztán a felszínén maradunk, félreértésekhez vezethetnek bennünket, akár előítéletekhez is, vagy félelmekhez azoktól, akik különböznek tőlünk.

Szükségünk van arra az egyszerűségre, hogy magyarázatot kérjünk, sőt alázatra is, hogy elfogadjuk a tényt, hogy néha egyszerűen képtelenek vagyunk tökéletesen megérteni egy másik embert. Ez ne gátoljon bennünket abban, hogy a barátság útján együtt járjunk, inkább segítsen megértenünk, hogy nem vagyunk tökéletesen ugyanolyanok, és ahol csak tudunk, tanulhatunk egymástól. Ugyanez vonatkozik arra a helyzetre is, amikor beszélünk: lehetséges, hogy néha nem vesszük észre, hogy a mondandónknak a másik ember számára nincs értelme.

Pünkösdkor sokféle nemzetből származó emberek kezdtek Isten műveiről hallani a saját nyelvükön. Amikor Isten műveiről beszélünk, gondolnunk kell arra is, hogy kihez beszélünk. Minden ember, csoport és közösség különbözőképpen érti, látja és éli meg a világot, megvan a saját nyelve, saját kultúrája (nemzete). Gondoljuk csak el, hogyan magyaráznánk el egy fontos tapasztalatunkat akkor, ha egy gyerekkel, egy korunkbeli emberrel vagy egy nálunk idősebbel állunk szemben. A mélyebb üzenet talán ugyanaz lenne, de különböző szavak szükségesek mind a három esetben ahhoz, hogy megértsék azt.

Kívánom, hogy érezzük egész életünkön át a Szentlélek hívását, amely újra és újra segít minket kilépni arról a „helyről”, ahol vagyunk, hogy Isten műveiről tudjunk beszélni.

 Milyen helyek fontosak az életemben? Hogyan szoktam kilépni ezekről a „helyekről”? Talán nehéznek találom a kilépést - miért?

 Mit tudtam meg Istenről, a hitemről, a világról, másokról és magamról azon emberek által, akiknek a sajátomtól eltérő tapasztalatai vannak a világról?

 Hogyan osztanám meg életem egy fontos tapasztalatát egy gyerekkel, egy velem egykorú és egy nálam idősebb emberrel?